1. rész - Teljes homály

Sziasztok! Meghoztam az első részt. :)) A vége kissé szomorkás, és megmondom őszintén, hogy a fejezet sem valami izgalmas. Azért remélem tetszeni fog! ;) Jó olvasást! <3



1. rész - Teljes homály


Reggel korábban keltem az átlagosnál...Még csak fél hét múlt, amikor kikászálódtam az ágyamból és elindultam a fürdőszoba irányába. Illedelmesen bekopogtam, de mivel nem szólt ki senki, ezért benyitottam és halkan becsuktam magam mögött az ajtót. A tükör elé álltam és körülbelül öt percig bambultam önmagamat. Nem tudom, hogy talán a kócos hajam, a karikás szemeim vagy esetleg a sápadt arcom lehetett olyan érdekes, de mindenesetre csak néztem ki a fejemből. A hatásszünet után elővettem a fogkefémet, megmosakodtam, megfésülködtem, egy leheletnyi sminket varázsoltam az arcomra és visszamentem a szobámba. Az ablakredőny aprócska résein egy kis fény szűrődött be a szobámba. Csendes és nyugodt reggel volt. Még a madarak sem csicseregtek az utcán...Semmi hang. Hát, igen...Ilyen az én szeretett kisvárosom Glasgow. Odamentem a szekrényemhez és kinyitottam. Fogalmam sem volt mit vegyek fel, de a hosszú gondolkodás után egy kissé fodros blúz, csőfarmer és egy fehér sportcipő mellett döntöttem. Egyszerű és teljesen laza szerelés. Mikor lementem a konyhába megakadt a szemem anyukám kedvenc kenyérsütőjén. Mindig ránézek, és visszagondolok a 'régi időkre'. Tudom, ilyen korban  furcsa ilyet mondani, de én már megszoktam...Borzasztóan hiányoznak és tudom, hogy ez ellen már nem tehetek semmit. Ami megtörtént, az megtörtént. Próbálom felnőtt fejjel felfogni ezt a tényt, ahogy azt a bátyám teszi. Már éppen kezdtem volna elkészíteni a reggelit, amikor egy hang szólalt meg a hátam mögül:
-Jó reggelt hugi! - köszöntött álmos hangon a bátyám, Chris.
-Reggelt, Chris! - húztam halvány mosolyra a számat.
-Mit készítessz? - kérdezte tőlem, miközben leült az ebédlőasztalunkhoz.
-Csak pirítóst...Te is szeretnél? - kérdeztem udvariasan.
-Nem, köszi. Elég nekem most egy kávé is...-mosolygott rám.
-Rendben, te tudod. - mosolyogtam vissza és el kezdtem készíteni a reggelimet.
Mire megettem, már hét óra volt és ráeszméltem, hogy indulom kéne.
-Ömm...Azt hiszem nekem mostmár indulnom kellene, ugyanis ha nem sietek még elkésem a suliból. - törtem meg a csendet.
-Jó, menj csak. Aztán vigyázz magadra! - kacsintott rám Chris, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
Kimentem a bejárati ajtón és a kapunk előtt megpillantottam a legjobb barátnőmet, Selenat.
-Szia Sel! - integettem neki.
Ő épp a földet bámulta, és egy követ rugdosott ide-oda, de amikor meghallotta a hangom, ösztönösen felnézett.
-Ash! Jó reggelt! - mosolygott jókedvűen, én pedig viszonoztam, majd elindultunk a suli felé.
-Hogy aludtál? - kérdezte.
-Mióta szoktál ilyeneket kérdezni? - nevettem el magam.
-Ugyanmár! Udvarias vagyok, tudod. - vigyorgott rám.
-Te? Udvarias? Ne szórakozz velem Sel! Már 14 éve ismerlek...Engem nem tudsz átverni. - kacsintottam rá.
-Ennyire kiszámítható lennék? - kérdezte tágra nyílt szemekkel.
-Nekem az vagy...Lehet, hogy másnak nem. - kuncogtam.
Kis idő múlva megálltunk egy újonnan festett, de ugyanakkor régies stílusú épület előtt. Ez az iskolánk. A második otthonunk...Igazán kötődünk hozzá, mert otthonos és igazán kedves a számunkra. Bementünk, és kezdődhetett a nap!

------

Az idő csak úgy elszállt. Ilyen is ritkán van, de mint már említettem, ebben az iskolában mindig jól érzem magam. Kiléptünk az épületből és elindultunk hazafelé.
Glasgow utcái igazán forgalmasak, de egyben olyan nyugodtak is...Furcsa, de igaz. Igazi péntek délután! Éppen hazafelé sétáltunk, amikor Selenának megcsörrent a telefonja. A kedvenc fiúbandájára csörgött, a One Direction-re...
-Szia anya! -szólt bele vidáman a készülékbe. -Ömm...Rendben, megkérdezem. Jó, szia! - köszönt el, majd letette. - Anyu azt kérdezi, hogy nagy baj lenne -e, ha ma ott aludnék.
-Dehogyis! A bátyámat biztosan nem zavarja, én pedig örülök, ha veled lehetek! - mosolyogtam rá.
-Köszönöm! - mondta, majd átölelt - Én is szeretek veled lenni! - kacsintott.
Először felmentünk Selhez a cuccaiért. A szobája egy kissé rendetlen, mint mindig. Jellegzetes lila falak, tele poszterrel, a rengeteg ruha az ágyra dobálva és a megrakatlan ágynemű.
-Indulthatunk! - mondta, miközben én azon gondolkoztam, nem fogalmaztam -e kicsit gyengéden, mikor azt mondtam, hogy Sel szobája KISSÉ rendetlen...
-Szép a szobád! - mosolyogtam rá gúnyosan.
-Héj! Majd rendet rakok...-ütött hátba olyan barátnősen. Erre felnevettem.
Visszamentünk hozzám, és a konyhában a bátyám ült.
-Szia Chris! - köszönt boldogan Sel.
-Sziasztok...Hát, te? - nézett csodálkozva Chris.
-Itt alszik..Ugye nem gond? - kérdeztem a bátyámtól.
-Dehogyis. -mondta, és az asztalra tett leveleket bontogatta.
Már éppen indultunk volna fel az emeletre, amikor Chris utánunk szólt.
-Hé, lányok! - kiáltott, erre mi megfordultunk. -Jött egy levél a sulitoktól. Megnézitek? - kérdezte mosolyogva. Mindketten bólintottunk, és egy emberként ültünk le az asztalhoz.
Miközben a levelet olvastam egyre gondterheltebb lett az arcom...Ugyanis ez állt benne:

"Kedves Sandler család!
 Kellemetlen hírrel fordulunk Önökhöz, akárcsak a többi, iskolánkban tanuló diákhoz. Sajnálattal közöljük, hogy a Bradford Középiskola véglegesen bezárja kapuit. Ezt a döntést az anyagi gondok miatt kellett bevezetnünk. Az átiratkozásért (ami igen kevés helyen lehetséges ebben a városban) nem vállalunk felelősséget.
Köszönjük megértésüket!
Bradford Középiskola"

-Hogy micsoda? - kérdezte felháborodottan Sel.
-Én ezt nem értem...-nézett ránk Chris.
Én csak némán ültem és a lapot bámultam...2 percig bírtam majd kiszakadt belőlem a sírás.
-Ash, jól vagy? - simogatta meg a vállamat Sel.
-Nem...-zokogtam. - Nem vagyok jól...Mi lesz velünk? Már nem bírom ezt a sok változást...Egyszerűen nem bírom tovább! - mondtam, és közben nagyokat szipogtam.
-Nyugodj meg, hugi! Kitalálunk valamit...-nyugtatott Chris, de hogy őszinte legyek, most semmi sem segített rajtam. Megtöröltem a szemeimet és felmentem Sellel az emeletre. Este teljesen nyugtalanul aludtam el, és az egész éjszakát végig forgolódtam...Semmi más nem járt a fejemben, csak az iskola és az, hogy lehetséges, hogy itt kell hagynom magam mögött a várost. Ahol születtem, ahol felnőttem és ahol még most is élek. Olyan érzés, mintha magam mögött kéne hagynom az egész múltamat.